Örömmel tapasztaljuk, hogy a műszaki-gazdasági fejlődés magasabb sebességbe kapcsolt, amely nagy kihívás elé állítja itthon a közép és felsőfokú szakképzést is. Ennek lényege a növekvő igény a jól képzett szakemberek iránt. Ahhoz, hogy megfeleljünk a kihívásoknak nyíltan kell szembenézni a problémákkal, és gyorsan kell alkalmazkodni az új feladatokhoz. Köztudott, hogy az oktatásban a módosítások sok éven keresztül futnak át és ágyazódnak be. Az elmúlt tíz évben a felsőoktatás fejlesztéséről számos publikáció született több kevesebb eredménnyel. Az eredmény nem egységes és egyszerűen nem elemezhető.

A következőkben bátorságot vettem néhány a járműipari felsőoktatásban tapasztalt probléma felvetésére és orvoslásukra. A járműipar húzóágazat, ezért fontossága nem kérdőjelezhető meg. A bátorságnak az alapja negyven éves magyar és külföldi gépiparos múlt, és harminc éves egyetemi – jelenleg is aktív – oktatói múlt és jelen.

A szakembereket kereső és foglalkoztató piac igénye az ipar 4.0 szellemében gyorsan jelentkezett, és meglehetősen sokrétű: kutató, fejlesztő, tervező, üzemeltetési stb. szakemberekre van szükségük, és akkor a specializációról (mechatronika, informatika, stb.) nem beszéltünk.

A járműipari felsőoktatás megközelítése lehet: tartalmi, módszertani, szervezési, továbbá történhet humán erőforrás (oktató), és a hallgatóság szempontjából is. A finanszírozási kérdéssel terjedelmi okokból nem foglalkozom, bármennyire is fontos.

A járműgyártás példánál maradva a tartalom a járművek szerkezeti és működési ismereteivel kezdődik. A járművek nem egyszerű szerkezetek, a személygépkocsi kb. 20 ezer alkatrészből, míg az AIRBUS 380-as repülőgép 4 millió alkatrészből áll. Az elektronika miatt egyre bonyolultabbak. Tehát a legfontosabb témakörök: anyagismeret, tervezési módszerek, gyártási technológiák, szereléstechnológia, mérési és tesztelési technológiák, jármű elektronika, üzemeltetési és karbantartási javítási ismeretek, minőségbiztosítás, termelőrendszerek, logisztika, munkahely és üzemszervezés. Kiindulásként a hangsúlyt például az új anyagokra, az új technológiákra (additív gyártás), stb. kell helyezni. Természetesen minden témakör az alapfogalmakkal kezdődik, pl. vas-szén állapot-ábra, vagy a szerelésben a csavarkötés, stb. Ugyanakkor az új ötvözetek és kompozitok nagyobb előfordulási gyakorisága indokolja a nagyobb hányadot az oktatásban. Például a szerelés automatizálása során a műveletek teljes folyamatfelügyeletére van szükség, ezért az ilyen irányú ismeretekre hangsúlyosan szükség van az oktatásban. Az oktatás tartalmi szerkezetében az előbbi példákban szereplő témaköröknek tantárgyak formájában kell megjelenni.

A digitális jövő hangsúlyozása mellett szükség lenne a fizika és a matematika tananyagának közelítésére az új szakterületekhez, például mesterséges intelligencia (neurális hálók) vagy kvantumfizika. A számítástechnika   ugyanakkor óriási lehetőségeket biztosít az új ismeretek megszerzésére, például a tervező szoftverek ismerete és alkalmazása, amely sokban könnyíti a mérnöki munkát. A képletek magolása a múlté.

Az oktatás egy másik iránya lehet például egy személygépkocsi főegységének teljes gyártásához szükséges ismeretek elméleti és gyakorlati oktatása, szerkezeti ismeretek, anyagok, gyártási technológiák, méréstechnika, szerelési technológia, stb.

A szakmai képzés tartalmi oktatásában az utóbbi évtizedben a kontakt órák folyamatos csökkenésével és tantárgyak elhagyásával találkozom, amely az elméleti és gyakorlati foglalkozásokra egyaránt vonatkozik. A hallgatók panaszkodnak, hogy például tervező szoftvereket önállóan kellene megismerni és használni, amely komoly nehézséget okoz. Az előadásokat szakmai és pedagógiai szempontból is fontosnak tartom. Szerintem az oktatói irányítás és párbeszéd a hallgatókkal a gondolkodásban és a tananyag megértésében nélkülözhetetlen. Az óra csökkentés miatt létrejöttek a „FRADI” tantárgyak („mindent bele!”). A hallgatók nem ismerik megfelelően egy-egy gyártó gép szerkezetét, így a működését sem! Bizonyos témakörök kihalnak (!), például az üzemeltetés szempontjából fontos „üzemfenntartás”, amely magába foglal javítási és diagnosztikai ismereteket is. Az ábrázoló geometria már korábban kimaradt, pedig a térszemlélet megtanulása fontos lenne. A mechanizmusok elmélete pedig hiányzik!

A másik jelenség, hogy a hallgatók a nappali képzésben az előadásokon csak kis létszámban vesznek részt, mert a szabályok lehetővé teszik a munkavállalást az oktatás mellett. Úgy vélem a járműgyártós szakma otthon, távtanulással nem sajátítható el eredményesen, mert egy-egy témakörben célszerű „olajos kézzel” gyakorolni a megmunkálást, a szerelést vagy a mérést. Korábban végzett hallgatóim még most is emlékeznek a csapágyszerelési gyakorlatra. Kérdezem hova lett a levelező oktatás? A következmény, a hiányos ismeret, amely a vizsgákon tapasztalható és a jó az „elégséges osztályzat” szemlélet. Természetesen kivételek mindig vannak.

Néhány szó az oktatás módszertanáról, az elméleti előadásokon fontos a magyarázat, az iránymutatás az új megoldásokra, a kapcsolódó irodalmi források megemlítése. Az alapfogalmak megértése, a szakterület további megismerésének az alapja. A másik szempont, hogy a mérnöki gondolkodást kell kialakítanunk a hallgatókban, ugyanis a mérnök az új létrehozásában érdekelt, és a problémamegoldás irányítására is képesnek kell lennie. Ehhez sokoldalú ismeretre kell szert tenni, és ki kell alakulni bizonyos készségeknek. Az előadásokon a hallgatók legtöbbször nehezen bírhatók párbeszédre, esetleg kérdések felvetésére. A passzivitás nem segíti az oktatóval kialakítható pozitív szakmai párbeszédet.

Komoly gond a gyakorlatok kérdése, amelyeknek az elméleti anyag megértését és kiegészítését kellene szolgálnia. A múltba tekintve saját tapasztalatom volt, hogy egyetemi hallgatóként tényleges (!) gyakorlatokon vettem részt, aktív tevékenységgel jegyzőkönyv készítésével és értékelt tanulmányi munkával. Hol tartunk most?

A gyors technikai fejlődés nem teszi lehetővé (?) az egyetemi eszközbeszerzést, a megfelelő üzemeltetést és eszköz kihasználást (pénzről nem beszélek). Az óraszám csökkentés elérte a gyakorlatokat is. Sokszor csak bemutatásra futja az időből, mert az előadás kiegészítése miatt sincs idő egyéni tevékenységek levezénylésére. A gyakorlat anyagának elsajátításának mértékére csak a vizsgán derül fény. A gyakorlati ismeretek jó kiegészítői lehetnek az üzemlátogatások, amelyek a helyi szakemberek vezetésével értékes ismereteket adhatnak. Sajnos itt is csökkenés tapasztalható.

Nézzük a humán erőforrás oldalt. Milyennek kellene lenni a ma egyetemi oktatójának? Nehéz kérdés, mert a múltba tekintve a professzorok nevelték ki egy-egy szakterület tantárgyainak az oktatóit. Az egyetemi oktatónak példás megjelenéssel, megfelelő beszédkészséggel kell rendelkezni, naprakész és széleskörű tudással kell rendelkezni az adott szakterületen. Az ipari vagy kutatói tapasztalat is kell a mai szakmai felsőoktatásban. Folyamatosan képeznie kell magát és tájékozódni a legújabb tudományos eredményekről. Az oktatás hivatás, és nem szolgáltatás! A hallgatók eredményesen akkor nyerhetők meg a szakmának, ha nem a „szívatás” (mai szóval élve) van túlsúlyban, hanem az empátia, a rendszeres beszélgetés a hallgatókkal, a tehetségesek tovább segítése (tudományos diákköri tevékenység), és új információk közreadása is szerepel az oktatásban. Fontos lenne az oktatóknak egymás előadásainak meghallgatása az oktatás egymásra épülése és az esetleges kiegészítések miatt.

Sajnos ezeknek csak egy része teljesül és nem mindenütt. Sajnos bizonyos témakörökben oktatóhiány is van. A hajszolt, több állást vállaló oktatóktól vagy utazó professzoroktól nehéz elvárni a fentieket. A doktorandusz hallgatót kényszerítjük gyakorlatok megtartására vagy előadás megtartására (jelenleg 60 óra), holott nem tanult oktatás módszertant és nem is szeret (esetleg) oktatni. Persze lehetséges az alkalmassága és az oktatáshoz való pozitív hozzáállása. (Én három évig tanultam a mérnöktanári szakmát!) Szerintem így nehéz az oktatás minőségét elvárni. Egy jó megoldás lehet, az egyes cégeknél dolgozó jó szakemberek felkérése egy-egy előadásra vagy gyakorlat tartására. Ennek előnye, hogy a legújabb ismeretek közvetlenül átadhatók a hallgatóknak és üzemi példák is megismerhetők. További lehetőség az idős, és az új technika iránt elkötelezett, nagy tapasztalattal rendelkező  oktatók felkérése az oktatásban való részvételre.

Megfelelő tantárgystruktúrával és óraszámokkal szebbek lehetnek az excel táblákba írt statisztikák, és jobb eredményeket érhetünk el. Az iparból is jobb hírek fognak érkezni a végzett mérnökhallgatók teljesítményéről. A cégek versenyképességéhez így jobban hozzá lehetne járulni.

A helyzetet bonyolítja, hogy a mai műszaki felsőoktatásban tevékenykedő tanszékeknek vezető kutató helyeknek is kell lenni, és ezt a feladatot az oktatás mellett projektek eredményes megoldásával is bizonyítani kell. Tehát az oktató kutat, oktat és a besorolás megtartása érdekében tudományos fokozatot szerez, publikál és képezi magát élethosszon át. Legyünk ügyesek, mert a nagy kihívásokra okos válaszokat kell adnunk!

Dr. Göndöcs Balázs

c. egyetemi docens, 2019.04.11.